Közel Afrikához

Legutóbbi érkezésemkor sikeresen becsempésztem némi magyar cefrét, melynek elfogyasztására remek alkalmat kínált a pénteki bbq a bárban.

Nem számítottam túl nagy sikerre, mivel az ittenieket eddig még csak sörözni láttam, de ennek meg kellett lennie. Egy jamaicai a rumra esküszik, egy magyar a pálinkára.

Így aztán a jó kis sült husik mellé nyomattunk egy kör pálinkát, és azt kell mondjam, hogy a legtöbben becsülettel meg is itták. Igaz nem egyben, huzira, de próbálkoztak rendesen és a poharak szép lassan ki is ürültek.

Mondjuk a manilaiak már rendelkezhettek volna némi rutinnal, mert nemrég jártak náluk magyarok unicummal felfegyverkezve, de a sok cukros lónyál smr ice után nem csodálkozom, hogy szenvedtek... Szóval rájuk is fért már valami rendes pia.

Végül még a sofőrökkel is megkóstoltattuk, és Michael (nem amelyik Kit-et vezeti) szerint nagyon hasonlít az íze egy helyi italra, amiből majd hoz is egy üveggel hétfőn. Éljen a magyar-ghánai szesztestvériség! :)

Folyt köv holnap a jamaicai szomszédnál, amikor végre kiderül, hogy rum vagy pálinka...

Az nem más, mint a Bernabeu-ban tapasztalható Puskás-mítosz.

Hiszen egy fotball iránt kicsit is érdeklődő magyar nem mehet el szó nélkül a foci egyik fellegvárában kihelyezett Puskás-relikviák előtt. Persze Di Stefano az oltárieszetlennagy király, de Puskás érdemei önmagukért beszélnek: a XX. század legeredményesebb csatára, 512 gól 528 meccsen - hirdeti egy óriásplakát. Ezzel nehéz vitatkozni. Szerintem csak azért nem ő a hivatalos házi kedvenc, mert nem spanyolnak született. 

Ilyenkor a magyar szurkoló büszkén mutogatja a barna srácoknak, hogy bizony-bizony az ott egy hazánk fia, aki éveken át bolondot csinált Spanyolország és Európa legnagyobb klubjainak védőiből.

Jön is a meglepődés, zavart mosolygás, hogy ők nem is tudták, a magyarok ilyen jók, pedig követik az európai focit becsülettel. Hát ez az. Sajnos mert ma már nem jók.

Majd további kérdések, hogy akkor most hol a magyar foci, mert az EB-re mintha nem jutottunk volna ki. Na, ezt is jól tudják, és az ember már bánja hogy egyáltalán szóba hozta a dolgot, mert innen aztán egyenes az út Mexikóig, meg hogy akkor utoljára, és azóta még a közelébe se...

Ígyhát addig is a magyar közönségnek marad a bizakodás-siránkozás, meg a nyálcsorgatás mások EB, VB, BL, stb meccsein. Esetleg azonosulás valami híres külföldi csapattal, hogy legalább annak lehessen drukkolni - igaz Pí? :) brusszeljelenti.blog.hu/2008/05/22/cselszolog

Május utolsó két hetében Madridba költözött a projekt-csapat, és velük egy kis Afrika is, ezért mindenképp indokolt, hogy ezen a blogon is beszámoljak a történésekről.

Szerencsére a munka mellett városnézésre és szórakozásra is maradt idő, hála partner-cégünknek, akik rendkívül sok programot igyekeztek szervezni. Közülük ezúttal elsősorban kettőt emelnék ki, amelyek viszont nagyon is tipikusan spanyol "mulatságok".

A flamenco-estre rögtön az első nap került sor, egy patinás madridi étteremben. Ez számunkra leginkább abból derült ki, hogy a bejárattal szemközti falat különböző hírességek fényképei díszítették Omar Sheriff-től Demi Moore-on át Muhammad Ali-ig.

A többfogásos vacsora mellé több felvonásos táncelőadás is járt. Először 4 hölgy (plusz lábaik) és kíséretük szórakoztatta a nagyérdeműt, a barna srácok kitörő lelkesedése közepette. Néhányan még az olézást is elsajátították, miközben két kézzel veszettül integettek és vigyorogtak.

Némi szünet után egy pár következett, majd a hölgy szólóban is megvillantotta tudását (és lábait), persze mindezt az asztalainktól érkező zajos tetszésnyilvánítás közepette.

Végül a srác lépett fel egyedül, gondoltam is, hogy ennek nem lesz túl nagy sikere, még ha megmutogatná a lábait, akkor se. De emberünk nyomta keményen, becsülettel, és egy idő után nem lehetett rá nem odafigyelni. Hatalmas energiákat megmozgatva, különböző karaktereket eltáncolva (részeg, ficsúr, öreg ember, stb), izzadva és lihegve az egész éttermet lenyűgözte előadásával. OLÉ! OLÉ!

Megfigyelés: a flamenco-nál általában nem túl szép nők huzogatják hosszú szoknyáikat agresszív fejjel.
hu.wikipedia.org/wiki/Flamenco

Szombaton egész napos kirándulás következett, amelynek keretében megnéztük az Elesettek Völgyét (Franco tábornok sírjával) és El Escorial-t. Egy kis keresgélés után ezekről valószínűleg bárki olvashat a neten, tipikus "kötelező buszos program", se több, se kevesebb. Sajnos fotózni bent nem lehetett, ezért csak néhány képet raktam fel a galériába.

A bikaviadalt vasárnap délutánra hagytuk, olyannyira, hogy 2 órával a derbi előtt még jegyünk sem volt. Ez komoly hibának bizonyult, mivel pénztárak helyett már csak kabát alól áruló jegyüzéreket találtunk. Pár percnyi téblábolás és esélylatolgatás után találtunk egy viszonylag szimpatikus arcot - ami nem volt egyszerű, tekintve Margarita komoly elvárásait. Hiába magyaráztam neki, hogy a jegyüzér mégse lehet egy Brad Pitt, és különben is ezek itt mind becsületes, jóravaló cigányok...

Szóval emberünk épp néhány rizsának adott el jegyeket tört angolsággal, ami azért nagy szám, mert Madridban bárki megélhet a turizmusból úgy, hogy a spanyolon kívül semmi más nyelvet nem beszél - legalábbis a helyiek kétségtelenül erre esküsznek. De az a néhány angol szó azonnal megnyerővé tette seftesünket a szemünkben, és gyors alku árán sikerült is két 15 eurós jegyet szerezni 50-ért.

Egy darabig még boldogan lófráltunk az aréna körül, majd az első látogatók rohamához csapódva magabiztosan benyomultunk, és közben nagyon spanyolnak éreztük magunkat. A nézőtéren még csak mutatóba láttunk embereket, de 10 perccel a kezdés előtt már szinte az egész arénát elfoglalta az izgalomra kiéhezett tömeg.

A műsorfüzet alapján 2 tapasztalt matadorra (Carlos és Iván) és egy zöldfülűre (Israel), illetve 6 bikára lehetett számítani. Israel kezdett, és hamar "közelebbi" kapcsolatba került a bikával, volt némi izgalom, de aztán tökös gyereknek bizonyult: felállt és két szúrásból "befejezte" a bikáját.

Gondoltuk, ez belefér, még biztos csíra, de majd a rutinróka. Jött is Carlos, nyomta a flikk-flakkokat, ment az olézás, aztán a szemfüles bika egyszer csak csúnyán belerondított a koreográfiába, és a lepedő helyett a matadorra ment rá... A banderillero-k csak komoly rongyrázás árán tudták elvonni a figyelmét, és végül kézben kellett kivinni Carlos-t. Taps, sóhajtozás, aggodó tekintetek.

Hát szép. Na majd a 3ik. Az Iván. Hát az inkább ki se jött volna... Előbb gyorsan lezavarta Carlos félbe hagyott munkáját, majd mintha mindent elfelejtett volna. A saját bikáját már szinte lyukasra böködte, mire nagy nehezen bele bírta nyomni rendesen a kardot. Volt is nagy fütyülés, meg beszólogatás.

A további viadalok sem arattak túl nagy sikert a műértő közönség körében, egyre több lett az elégedetlenkedő, főleg Ivánra szálltak rá csúnyán.

Aztán jött az utolsó bika kontra Israel, és az újonc megmentette az estét! Bejöttek a figurák, ment a trükközés, a pózolás, bika azt se tudta, merre van arccal, aztán megkapta a végső szúrást is, szépen a marjába, tövig. A tömeg imádta, tapsolt, olézott.

Szakszavakért és részletekért katt ide:
hu.wikipedia.org/wiki/Bikaviadal

Legutóbb kaptam néhány reklamációt, hogy kicsit késve jelent meg a következő hazautazásom időpontja, ezért most akkor íme a májusi-júniusi terv:

• Május 16-18 - Budapest
• Május 18-30 - Madrid
• Május 31-Június 3 - Magyarország (nyaralás)
• Június 4-6 - London
• Június 7-11 - Budapest
• Június 12-? - Accra, Lagos

Végre egy teljes hétvége Ghánában - értsd nem kell utazni sehova vasárnap vagy hétfőn. Ráadásul most is "csak" 90%-ban jósoltak esőt, vagyis minden adott volt, hogy végre átlépjem Accra határait, és megismerkedjek a vidék szépségeivel.

Sajnos a bicótúrás ötletem nem aratott osztatlan sikert Margaritánál, még jó hogy ezt csak beijesztésnek szántam, és kockázat nélkül előjöhettem az igazival: Ada Foah!

http://www.ncrc-ghana.org/voltaCircuit/adafoah/adafoahHome.html

A falu egy homokos földnyelven található, amelynek egyik partját a Volta folyó, a másikat pedig az Atlanti-óceán mossa. A 17. század végétől a régió az Ada Birodalom központja volt, amely a gazdag sólelő helyeknek és a Volta folyó nyújtotta kereskedelmi lehetőségeknek köszönhette gyors felemelkedését, majd bukását.

Hiszen ahogy az lenni szokott a szomszédok először csak zúgolódtak, majd mozgolódtak, így Ada a 18. századot háborúskodással töltötte, amit sokszor történetesen a dánok szítottak. Végül a mi derék skandinávjainknak elegük lett a melegből, meg a moszkitókból, és 1850-ben eladták érdekeltségeiket az angoloknak, akik nagy rutinnal gyarmatosították a területet. A királyi cím (Ada Matse) névleg megmaradt, sőt még ma is létezik, 1977-től III. Abram Akuaku az uralkodó.

Ennyit a dicső múltról, amely után mindössze néhány elhanyagolt villa maradt hátra, azok is a gyarmati időkből. Így hát mi is egyből a part felé vettük az irányt, és kb fél óra gyaloglás árán értük el a tábort, amely a szélvédettebb folyópart mellé települt.

Érkezéskor meglepődve tapasztaltuk, hogy jópár fehér túrista pislog kifelé az árnyékból, de a “menedzser” gyorsan megnyugtatott minket, hogy 1 órán belül meglesz a szállásunk. Fél órányi sörözés után kezdtük érezni, hogy ebből afrikai 1 óra lesz, ezért főhadiszállásunkat először a pálmák alatti függőágyakhoz, majd a folyóparti gyíkolós helyekhez tettük át. Végül 2-3 sörrel, néhány mártózással és némi szunyókálassal később megkaptuk a kunyhókat.

A bepakolás után még strandoltunk egyet, majd megrendeltük a jól megérdemelt vacsit. Az útikönyv írta, hogy lassú a kiszolgálás, de azért kb 1 óra múltán már kezdtünk morcosak lenni. Rövid reklamálást követően kiderült, hogy a rendelésünk teljesen elveszett, és további fél óra kellett míg kajához jutottunk…

Bosszúságunkat tábortűzzel, élő zenével és helyi táncokkal próbálták feledtetni, ami egy darabig még érdekes is volt. Sajnos egy idő után az egyes “számok” között nem sok különbséget véltünk felfedezni, és az udvariasan ásítozó túristákat hátrahagyva, mi inkább az alvás mellett döntöttünk. Bár lehet, hogy ezzel életünk legnagyobb buliját szalasztottuk el.

Másnap a már-már szuperszónikus sebességgel érkező reggelit követően nekiláttunk egy hajótúra szervezésének, ami természetesen az alkudozással kezdődött. Hosszas tárgyalások és a piac szondázása után végül megállapodtunk egy fix áras, két órás útban.

Azonban időközben fehér tesóink is indulni akartak haza, természetesen csónakkal. Emberünk nem tudott lemondani a könnyű zsákmányról és kitalálta, hogy őket gyorsan kidobja a falunál, és fél óra múlva már mehetünk is… Hát fél óra múlva nagy nehezen el is indultak, de mi nem aggódtunk, hiszen még előttünk az egész délután.

További fél órával később a csónak még sehol, viszont keleten megjelent néhány sötét felhő. Aggodalomra semmi ok, biztos nem erre tart. Újabb fél óra múltán már zuhogott, majd valamivel később befutott a csónakos barátunk is…

A délután további részét az eresz alatt töltöttük, engesztelés képpen pedig kaptunk frissen (értsd viharban) szüretelt kókuszt. Az eső elmúltával még maradt idő némi mászkálásra, kagylógyűjtésre és kutyasétáltatásra a tengerparton, majd irány Accra.

A galéria ezúttal kifejezetten kötelező!