Végre egy teljes hétvége Ghánában - értsd nem kell utazni sehova vasárnap vagy hétfőn. Ráadásul most is "csak" 90%-ban jósoltak esőt, vagyis minden adott volt, hogy végre átlépjem Accra határait, és megismerkedjek a vidék szépségeivel.
Sajnos a bicótúrás ötletem nem aratott osztatlan sikert Margaritánál, még jó hogy ezt csak beijesztésnek szántam, és kockázat nélkül előjöhettem az igazival: Ada Foah!
http://www.ncrc-ghana.org/voltaCircuit/adafoah/adafoahHome.html
A falu egy homokos földnyelven található, amelynek egyik partját a Volta folyó, a másikat pedig az Atlanti-óceán mossa. A 17. század végétől a régió az Ada Birodalom központja volt, amely a gazdag sólelő helyeknek és a Volta folyó nyújtotta kereskedelmi lehetőségeknek köszönhette gyors felemelkedését, majd bukását.
Hiszen ahogy az lenni szokott a szomszédok először csak zúgolódtak, majd mozgolódtak, így Ada a 18. századot háborúskodással töltötte, amit sokszor történetesen a dánok szítottak. Végül a mi derék skandinávjainknak elegük lett a melegből, meg a moszkitókból, és 1850-ben eladták érdekeltségeiket az angoloknak, akik nagy rutinnal gyarmatosították a területet. A királyi cím (Ada Matse) névleg megmaradt, sőt még ma is létezik, 1977-től III. Abram Akuaku az uralkodó.
Ennyit a dicső múltról, amely után mindössze néhány elhanyagolt villa maradt hátra, azok is a gyarmati időkből. Így hát mi is egyből a part felé vettük az irányt, és kb fél óra gyaloglás árán értük el a tábort, amely a szélvédettebb folyópart mellé települt.
Érkezéskor meglepődve tapasztaltuk, hogy jópár fehér túrista pislog kifelé az árnyékból, de a “menedzser” gyorsan megnyugtatott minket, hogy 1 órán belül meglesz a szállásunk. Fél órányi sörözés után kezdtük érezni, hogy ebből afrikai 1 óra lesz, ezért főhadiszállásunkat először a pálmák alatti függőágyakhoz, majd a folyóparti gyíkolós helyekhez tettük át. Végül 2-3 sörrel, néhány mártózással és némi szunyókálassal később megkaptuk a kunyhókat.
A bepakolás után még strandoltunk egyet, majd megrendeltük a jól megérdemelt vacsit. Az útikönyv írta, hogy lassú a kiszolgálás, de azért kb 1 óra múltán már kezdtünk morcosak lenni. Rövid reklamálást követően kiderült, hogy a rendelésünk teljesen elveszett, és további fél óra kellett míg kajához jutottunk…
Bosszúságunkat tábortűzzel, élő zenével és helyi táncokkal próbálták feledtetni, ami egy darabig még érdekes is volt. Sajnos egy idő után az egyes “számok” között nem sok különbséget véltünk felfedezni, és az udvariasan ásítozó túristákat hátrahagyva, mi inkább az alvás mellett döntöttünk. Bár lehet, hogy ezzel életünk legnagyobb buliját szalasztottuk el.
Másnap a már-már szuperszónikus sebességgel érkező reggelit követően nekiláttunk egy hajótúra szervezésének, ami természetesen az alkudozással kezdődött. Hosszas tárgyalások és a piac szondázása után végül megállapodtunk egy fix áras, két órás útban.
Azonban időközben fehér tesóink is indulni akartak haza, természetesen csónakkal. Emberünk nem tudott lemondani a könnyű zsákmányról és kitalálta, hogy őket gyorsan kidobja a falunál, és fél óra múlva már mehetünk is… Hát fél óra múlva nagy nehezen el is indultak, de mi nem aggódtunk, hiszen még előttünk az egész délután.
További fél órával később a csónak még sehol, viszont keleten megjelent néhány sötét felhő. Aggodalomra semmi ok, biztos nem erre tart. Újabb fél óra múltán már zuhogott, majd valamivel később befutott a csónakos barátunk is…
A délután további részét az eresz alatt töltöttük, engesztelés képpen pedig kaptunk frissen (értsd viharban) szüretelt kókuszt. Az eső elmúltával még maradt idő némi mászkálásra, kagylógyűjtésre és kutyasétáltatásra a tengerparton, majd irány Accra.
A galéria ezúttal kifejezetten kötelező!
