0. nap
Hajnal négykor kikászálódva az ágyból, valahogy nem éreztem az előző nap belémhasító, “hurrá, nyaralunk!” érzést. Linda, óriási áldozatot hozva (Kiscsillag koncert és barátnős pókerparti) és ezt elégszer fel is emlegetve <:-P>, velem együtt kelt és kivitt a reptérre.
Odaérve olyan áthatolhatatlan tömeg fogadott, mint még soha Ferihegyen! Szerencsére kiderült, hogy a sok nép a Lufthansa pulthoz csömörködött és a KLM-nél alig álltak. Rövid, ölelős búcsú után betámadtuk a végeláthatatlan sort a biztonsági ellenőrzésen és simán felszálltunk. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy egyszerre egy kapuról két nagyon hasonló úticélra indítottak gépet (Amszterdam és Zürich) és a két kiálló buszra egyiket sem írták fel :)
Amszterdamban 4 óránk volt a csatlakozásig. A reptéri Rijksmuseum ‘könyvek és festmények’ témájú kiállítása volt a látványosság, ügyesen kiállították ugyanazt a könyvet, mint ami a festményen volt látható – hiába, ezek a holland muzeológusok mindig kitalálnak valamit!
Becsekkoláskor egy végtelenül lassú sor végén találtuk magunkat, a biztonsági ellenőrzés leginkább szervezetlenség és fegyelmezetlenség miatt ment lassan, de csak feljutottunk a gépünkre. Persze, késve érkező utasokra vártunk egy darabig, majd, amikor végleg nem jöttek, ki kellett bányászni a csomagjukat a gép hasából. Végül egy órás késéssel szálltunk fel, amiből majdnem felet be tudott hozni a pilóta egy 7 órás út alatt.
Accrában leszállva nem is a meleg, hanem a páratartalom volt mellbevágó… Azonnal csatakosra izzadtuk magunkat, míg sorbanálltunk az útlevélnél, a vámnál, majd a csomagkiadásnál.
A terminál előtt azonnal elkezdődött a ghánai nemezeti sport, a Tukmálás! Mindenki minket akart a taxijában látni, még szerencse, hogy Tesóm kijött sofőr Michaellel elénk. A parkolóban láttam egy Superman-pózban szunyókáló nőt. Kérdeztem Tesómat, ez itt mit? Elfáradt... Éreztem, hogy picit más világba csöppentünk. Este korai fekvés, egy igazán kellemes, kemény matracon – végre rendbe tehetem a makrancoskodó derekam! :)
1. nap
Sikerült kialudnunk magunkat, bár Tesómat korán kidobta az ágy, még érezte a Manila-Ghána közötti jetlaget. Én már kora reggel kaptam pár hívást munkaügyben, de hamar túlestem rajtuk. Engem ma feketeafrika vár, kérem, mit érdekel a meló?!
11 felé a nyakunkba vettük a várost, optimistán, lánglelkűen és gyalog. Egész nap irgalmatlan nagyot gyalogoltunk, főleg a túra végén egy kilátóból visszanézve, a jelentős épületeket a távolban látva, mekkora területet jártunk be!
Gyalogló fehér ember elég fura látvány erre, úh minden taxi már messziről intenzív dudálással jelezte, hogy szabad és ideje bőrszínünkhöz méltóan viselkednünk – az se baj, ha közben neki fizetünk a fuvarért. Az útikönyv már írta, hogy vigyázzunk, mert a taxisok egy részének lövése nincs a turistás helyekről, de szívesen elvisz minket a fene tudja, hová, jószándéka jeléül. Kedves szokás, na! :)
Hamar kiderült, hogy a gyors barátkozás zálogára ösztönösen ráéreztem – ghánás póló feszült rajtam, ami után egész nap minden árus kizárólag a nekem (ghana brother) tartogatott áruját akarta eladni.
Betértünk a méltán híres helyi Oxford Streetre, ahol sikerült egy eladdig csak filmeken látott csumpi helyen beváltanunk némi dollárt. Elképesztő rendetlenség közepette gázoltunk előre, hiányzó csatornafedelek, elfogyó járdák, dudáló autók és pushy árusok tengerében. Egyik alkalmi barátunk kézzel és frissen fonott karkötőben akarta megörökíteni a nevünket (megígértük neki, hogy ha estére kész lesz, visszafelé megkeressük), míg fiatalabb, agilisabb barátja 3 utcányit követett, hogy randa karkötői közül egyet ránk sózhasson – sikertelenül. Azért ahhoz kétség sem férhet: a helyiek sejtenek valamit a direktmarketingről! (Láttam olyan árust, aki egy taxiban ülő ügyfele után futva ütötte nyélbe az üzletet, átrohanva egy kereszteződés középső sávjában, egy rendőr mellett, sarkában egy dudáló motorossal!! :))
Oxford Streetet elhagyva igyekeztünk az útikönyvben említett nevezetességeket felderíteni. Ezek egyik az Osu kastély volt, ami ugyan nem látogatható és nem fényképezhető, mert ma már a Kormány székhelye, de illett körbeszaglászni. Addig-addig kevertünk, míg egy igazi nyomortelepen átvágva érkeztünk a kastély egyik bejáratához. Sokkoló szagok ostromolták europid orrunkat: latrina, feka izzadtság, sült banán és forró aszfalt. Ugyan semmi nem látszott a kastélyból a homokzsákoktól, de nem csüggedtünk, visszafordulva újra bezsebeltük a portékájukat és magukat áruló helyiek hávárjúit.
A főúton haladva kiértünk egy melepően jól karbantartott és meglepően néptelen útra. A feltoluló miértekre gyorsan választ adott egy felbukkanó géppisztolyos-sisakos fakír, aki jelbeszéddel kérdezte, mint egy nyilvánvaló gyengeelméjűtől, hogy tudok-e angolul! :) Kultúrsokk. Az utat lezárva tartják az elnök forgalmának bonyolítására, hogy akadálymentesen bejuthasson konvojával (mentő included!) az Osu kastélyba.
A következő, Independence Square-en megcsodáltuk a szovjet hatásoktól sem mentes, fekete ötágú csillagos diadalívet, amely a könyv szerint egyszerre hivatott jeképezni a kolonializmus végét, a pánafrikanizmust és a ghánai öntudatot – mindez nemigen zavarta a hely gondnokát, aki egy egészségeset vizelt az épület parkjában.
A tér mellett a lelátókkal körülvett helyi Felvonulási teret jártuk be, rekkenő hőségben. Itt már nagy jóindulattal sem lehetett ráfogni a helyi semmittevőkre, hogy árulnak valamit, mint addig, ha egy-egy út mellett alvó embert láttunk két fürt banán társaságában. Itt már sallangmentesen henyéltek az emberek. Osu kastélyt innen sem tudtuk fotózni, mert a föld alól előbújt katonabácsi elmagyarázta a jogainkat.
Kicsit hűsöltünk, az ismeretlen madarak násztáncát figyelve, aztán felkerekedtünk a független Ghána első elnökének, Dr. Nkrumának szentelt emlékpark felé. Odafelé érintenünk kellett a legnagyobb, legzsúfoltabb és leginkább turistára éhező piacot, ahol azonnal megjelentek ‘ghana brotherjeim’, hogy elmeséljék, az északi Tamaléból származnak és küldetésük, hogy az ottani dobolási és faműves technikákat itt délen is elterjesszék, hát látogassuk meg őket a standjukon bátran, I like your style, yamann! :)
Az emlékparkba jó magyar szokás szerint megpróbáltunk belógni, de itt úgy tűnik, mindenki nem csak a saját, hanem a mások bizniszének is őrző angyala, mert egy járókelő hangosan sziszegve és kiabláva igazított útba a jegyiroda felé, úh erre már ők is kijöttek. Fejenként hat helyi buznyákért (cedi [szídí]), kb. 1000 forintért lehettek hálásak neki a park kezelői.
Nkruma óriási államférfinek tűnt a róla szóló kiállítás alapján, egy csomó békedíjat kapott, munkáit sok-sok nyelvre lefordították, együtt látható a fotókon JFK-vel, Hruscsovval, Nehruval, Fidellel, sőt még megörökítették Ho-si-Minh-nel és Csang-Kaj-Sekkel közös képen is, amikor ezek ketten még barátok voltak. A sok személyes tárgy között viszont a legmeglepőbb Nkruma egyik könyve volt, a Neokolonializmus, az imperializmus utolsó fázisa címmel, mégpedig a Kossuth kiadó gondozásában!! :) Regnálása legjelentősebb tette volt a Volta folyó felduzzasztása egy áramtermelő vízierőművel, aminek nyomán létrejött Afrika legnagyobb tava és a világ egyik legnagyobb mesterséges tava. Mint a jelentős államférfiakat általában, őt is katonai puccs távolította el a hatalomból, amely után Guineában vállalt társelnöki szerepet, később pedig gyógykezelésen Bukarestben hunyt el. A parkban díszes mauzóleum is emlékeztet politikai örökségére.
Ekkor már morgó gyomorral és lábunkban jópár kilométerrel mindannyian csak a kései ebédre tudtunk gondolni, de a látnivalók iránti vágy újra győzedelmeskedett. Csak el kéne menni Usher Townig és James Townig, ahol régi koloniál épületek láthatók, plusz egy világítótorony maradványa, amely kilátóként üzemel.
Elmentünk.
De úgy, hogy sokszor azt sem tudtuk, hol vagyunk. A valaha patinás épületekben és körülöttük egyaránt a nyomortanyák vették át az uralmat. Persze, mindenki árul valamit és már a gyerekek is a háj-hávárjú mantrát morzsolják, de a nyomor, az valami elképesztő. Meglehetősen a szezon elején vagyunk, úgyhogy mi voltunk a környék látványossága és zsíros vásárlóereje is egyben. Az utcán szoptató nőkön, kanálisba vizelő iskoláslányokon és belőtt topless bolyongókon kívül viszont semmilyen atrocitás nem ért bennünket, meg is egyeztünk, hogy valószínűleg ez a nyomornak az az utolsó szintje, ahova még gyalog be merünk menni. Bőrszíntől és kontinenstől függetlenül.
Utunkat egy poros focipályánál zártuk, ahol a jövő Essienjeit képezték, vele szemben pedig a világítótorony hívogatott. Rövid alkut követően felmásztunk a tetőre, ahonnan pompásan beláttuk a körbesétált részeket, sőt még az Osu kastélyt is a város túlsó felén, a tengerparton.
Megismerkedtünk Joszeffel, aki készségesen mesélt a város illetve az ország rohamos fejlődéséről, felülről megmutatva a közeli iskolát, egy félkész beach-kezdeményt, amelyet saját kezűleg fejleszt pár barátjával és a szemközti, fellengzős nevű Sea View Hotelt is, amely már évek óta nem fogadott vendégeket, de az igazgatóval Joszef meg tudja beszélni, hogy ott tarthassuk bármelyik partinkat! :)
Éhségünk Tovább-ot parancsolt, így taxit fogtunk, hogy az útikönyvben ajánlott étteremhez vigyen. A helynek a Nemzeti Színház épülete adott otthont, a menün azonban csak rizs volt csirkével, vagy rizs volt hallal! Döbbenet.
Végül söröztünk.
Este hatkor menetrend szerint valaki egy pillanat alatt lerántotta a napot az égről, sötétben taxiztunk haza, ahol frissensült marhával és hasábburgonyával tettünk pontot kulináris szenvedéseink végére.
Első benyomások:
Munkamorál
Látszólag senki nem dolgozik semmit, mindenki nagyon ráér és nagyon sokan közlekednek valahonnan valahova. Emberek a déli hőségben szerteszét hevernek az utcákon, mintha útközben elfáradtak volna, vagy talán már el is felejtették, hova is indultak. Szerencsére a rengeteg útmenti árustól a helyiek is vásárolnak kaját, ékszert, bútort, vizet, bármit, ezért nem kifejezetten a turistákra utaznak.
Környezet
Hmm, hát hogy is mondjam… a helyiek nem a lakókörnyezetük csinosítgatásával ütik el szabadidejüket, na. Konkrétan úgy tűnik, mintha semmihez nem nyúlnának, amíg az kárelhárítás miatt valóban égetővé nem válik. Szemét mindenütt eldobálva, autók tömkelege szinte egymást taposva igyekszik előre jutni, gyalogosokat és motorosokat ledudálva az útról, na és a sávok között rohangáló bizniszmenek! :)
Nők
Vannak egyszer a kislányok, akik pár millis hajjal futkosnak iskolai egyenruhájukban. Vannak azután a nagylányok, akik sudárak, kellemes csontozatúak, formás lábakkal és kis mellekkel, egyszer-egyszer csinos arccal. Majd ezek a nagylányok egy-két gyermek és viszonylagos jólétben töltött év után rögtön átalakulnak 30-as hízott libákká, akik hátul tekintélyes feneküket, elöl mellük elé érő hasukat pici topánokban egyensúlyozva emlékeznek meg boldolgult ifjúkorukról. Időseket szinte egyáltalán nem látni!
Holnap nyugatra megyünk a parton, pár napot távol töltve a fővárostól, remélem a kultúrsokk javán már túl vagyunk!
